Balogh Csaba

Szent Antal kenyere, másként szegények kenyere, a nagyvárosi nyomor felületi enyhítésére szánt egyházi törekvés volt a 19. században. A kezdeményezés Szent Antal prédikációiból eredt, aki fölhívta az őt hallgatók figyelmét, hogy ha segítséget kérnek és kapnak Istentől, hálából támogassák a nyomorultakat és rászorulókat. A templomi Szent Antal-szobrok mellett található persely még ma is a szegények istápolására szolgál. A „Pane per povei”, azaz a szegények megsegítésének gondolata a 20. század jóléti társadalmakban némiképp átalakult. Enyhe szarkazmussal élve, a kenyér mellé, vagy inkább helyébe a szórakoztató ipar lépett, mely ma már legalább olyan alapvető igényeket elégít ki, mint a táplálkozás.

Balogh Csaba kiállításának és műveinek témája ebből az aspektusból akár társadalomkritika is lehetne. A művész Pane per poveri címre keresztelt auraszobrainak öntőformái ugyanis elektronikai készülékek csomagolásából visszamaradt ütésálló és távtartó papírformák, melyek eredeti funkciójukat vesztve, épp a bennük szállított használati tárgyak hűlt helyét jelölik. Azonban a művész ezen ready-made negatívokban öntött betonszobrai éppen a csomagolásból kibontott elektronikai (szórakoztatótechnikai vagy informatikai) eszközök auráját teszik láthatóvá és tapinthatóvá. Az öntés pozitív-negatív játéka egy opponáló viszonyrendszert teremt az elektronikai eszköz, valamint a csomagolásból kiöntött, s a kora ókori civilizációk szakrális épületeire emlékeztető szoborok között. A fogyasztói társadalom fétis tárgyai és történelmünk hajnalának szakrális emlékvilága kerül zavarba ejtő, metsző átfedésbe. Ennyiben valóban találó a következő, Balogh tevékenységét illető megállapítás: „művészete a weberi varázstalanítás és a bretoni újra elvarázsolás intellektuális tradíciójához illeszkedik.”[1] Azonban e kartondobozoknak van egy másik, kevésbé látványos funkciója is. Nevezetesen, hogy az egyébként rendre „szabálytalan” formájú elektronikai eszközöket, könnyen kezelhető, szállítható, azaz ergonomikus formákká, alakzatokká, leggyakrabban téglatestekké alakítja. Ebből a szempontból legalább olyan fontos az öntőformaként szolgálatot teljesítő kartonok „protézis-jellege”, mint a biztonságos csomagolásban betöltött szerepük. Kiegészítenek, átformálnak, átalakítanak.

Balogh tárgyi kötődésű, leggyakrabban használati eszközökből építkező, de erősen formalista művészetéhez ez utóbbi nézőpontnak köszönhetően kerülhetünk igazán közel. Az által kiválasztott és másodlagosan felhasznált tárgyak nem egyszerűen a direkt társadalomkritikai problémafelvetés szempontjából érdekesek. Sőt, látva művei letisztultságát inkább arra következtethetünk, hogy elsősorban formai sajátosságok motiválják e másodlagosan felhasznált tárgyak szelekcióját. Akár üvegpalettáit, akár az itt bemutatott művek kiindulási pontját jelentő „protéziseket” szemléljük, alapvetően a képzőművészet két- és háromdimenziós ábrázolási sémáinak ütköztetési lehetőségei, absztrakciós, elanyagtalanító lehetőségei foglalkoztatják. A társadalmi szükségszerűség, illetve annak kritikája így tisztán formai koncepciókon keresztül válik láthatóvá művészetében.

[1] Hornyik Sándor: Perspektivikus gesztusok Balogh Csaba tárlata. Új Művészet, 2019. január, 46–48.