Napjaink művészete egyre gyakrabban tesz fel önnön létére vonatkozó kérdéseket. Saját lényegét és funkcióját kutatja, amely persze a külvilágra nézve is érvényes, értelmes kérdéseket hordozhat. Ez az önreflexívitás korunk művészetének egyik legfigyelemreméltóbb jelensége.

Ha elfogadjuk, hogy a művészet önmaga létezésére vonatkozó feltevései általánosabb érvényű kérdéseket hordoznak, akkor a művészet-világ egy olyan immanens rendszernek tekinthető, melybe nemcsak a jelen törekvései, de a korstílusok, a művészettörténeti iskolák, valamint az antik kultúrákig visszanyúló és a szinte mindenféle tárgyi emléket cirkuláltató műkereskedelem is beleértendő. A MŰ fogalma az alkotáson túl, annak fennmaradására, kanonizálására, sőt a műkereskedelem körforgásának aktuális trendjeire is kiterjed. De vajon milyen értelemben beszélhetünk eredetiségről és egyediségről ebben a rendszerben? Létezik-e megismételhetetlen mű, felülmúlhatatlan élmény? A 19. és a 20. század zsenikultuszát már teljesen átformálják a kontinuitás és a reciklitás lassan, de biztosan őrlő és újrateremtő erői.

Ebből a szempontból módfelett kényes szerep hárul egy restaurátorra. Nemcsak az adott, javításra szoruló mű korának, jellegének megfelelő stílust, modort, színkeverési módszereket kénytelen alkalmazni, de az aktuális történetszemlélet kritériumait is érvényre kell juttatnia. Ez utóbbit ráadásul úgy, hogy mindenkor lehetőséget biztosítson egy majdani újraértelmezés számára. Tevékenysége a művészet belső ökonómiához illeszkedik.

Balogh Csaba műveinek alapanyagát több ezer klasszikus magyar és antik festmény restaurálása során felhasznált üvegpaletta szolgáltatja. (Az üvegpaletta alkalmazása nem újdonság, azokat többek között már Vaszary János is használta.) A palettáin kikevert színek ma is ott virítanak az általa „rendbe hozott”, immár magángyűjteményekben és múzeumokban függő alkotásokon. Mint társalkotó megsérti a kép testi-lelki integritását, de ugyanakkor meg is menti azt a fizikai-szellemi enyészettől. A retusálás során felhasznált palettákból épített objektjei így a tárgykultúra és a műalkotások reciklitásának vizuális lenyomataivá válnak. A mű- és használati tárgyak újra alkalmazásának lehetőségét, és egyben történelmi szükségszerűségét is előrevetítő “nagy körforgás” rekvizitumai lesznek.

A restaurálás során felhasznált eszközök, anyagok újrahasznosítása valóban nem a társadalmi konvencióban még erőteljesen élő zsenikultuszt táplálja. Sokkal inkább egyfajta ökofundamentalista gondolkodásmódot sugall. Balogh palettái létüket az ökonómiának köszönhetik, s maguk is az ökonómiára utalnak vissza. A folyamatosan születő paletták – ha tetszik lírai, ha tetszik ironikus módon – újra és újra rendbe szerveződnek. Önmaguk múltidéző jellegét felhasználva teremtenek műtárgyakat, s adnak egyúttal új fogódzókat művészetfogalmunk értelmezéséhez. Lehetőséget teremt a néző számára, hogy a műtárgy körüli polémiák erőterében a jelentés adás-vételének lezárhatatlan jellegén elmélkedjen.